Melegséggel tölti el a lelkem, ha egy házaspárt látok, akik egymásba kapaszkodva mennek végig az utcán. Látszik rajtuk, hogy együtt öregedtek meg, Együtt kezdték a közös életet, felneveltek gyermekeket, átéltek pár ajtó csapkodást, veszteséget, boldogságot, sikert.
Egyik nap a bankban vártam a soromra, s mellettem egy idős házaspár ült. Kedvesen fogták egymás kezét, hálával és gondoskodással néztek egymásra. Sugárzott a megbecsülés róluk egymás iránt. Amikor sorra kerültek, a bácsi felsegítette a feleségét, kedvesen, mosolyogva. Együtt ültek le az ügyintéző előtti székekre, illedelmesen, gondoskodóan a bácsi megigazította a széket, hogy minél kényelmesebb helye legyen a néninek. Értették egymást, látszott, hogy talán fél száz év van mögöttük, s ezt az időt együtt élték meg.
S én még mindig abban hiszek, hogy az az ideális, akivel közös a házam, a gyermekem, a bankszámlán, s vele élem le az életem.
De mit tehetünk, ha közbeszólt a sors, közbeszólt a 3., közbeszóltunk mi magunk, hogy egy új életet kezdjünk el.
Megadatik számunkra, hogy még megtaláljuk azt, akire vágyunk? Lesz-e ilyen tisztelet és megbecsülés kettőnk között, hiszen nem lesz ilyen gazdag múltunk, amire építhetünk?
Köztünk jár, aki tudja?
