Eljön az a perc, eljön az az óra, amikor „ránk szakad” a boldogság. Ránk szakad az öröm. Akkor hirtelen többed dobol a szívünk, nem tudunk mit kezdeni azzal a boldogsággal, amire vágytunk. A vágy élt bennünk, már sokáig terveztük, azt sem tudtuk igazán, mi lesz az, de éreztük, hogy kell nekünk. Aztán hirtelen megtörténik a csoda. Talán olyan öröm érkezik, amire nem is számítottuk, talán olyan vágyunk teljesül, amit csak legmerészebb álmainkban képzeltünk el, talán olyan, amit pontosan megjelöltünk, meghatároztunk kívánságunk rezgésében. De a lényeg: megérkezett.
Ilyenkor alig tudjuk féken tartani a lelkünket, szárnyal, lobog.
Ebben a mámorban jó elidőzni, ebben az érzésben jó megfürödni. Persze, ez is csillapszik, de pár napig doppingja alatt állunk. Akkor már nem számít, mennyit kellet várni rá, akkor már nem számoljuk a napokat, éveket, már nem gondolunk arra, hogy mennyi küzdelem, mennyi sanyarúság volt előtte.
Csak élvezzük a gyümölcsét. Van, hogy világgá kürtöljük, van, hogy magunkban tartjuk, van, hogy öröm könnyeket ejtünk, van, hogy könnyekkel a szemünkben adjuk a környezetünk tudomására. S amikor sokan örülnek velünk, az már ezen állapot megkoronázása.Ezekért a napokért, hetekért, évekért érdemes élnünk, ezekre a pillanatokra érdemes várnunk.
