Sokan világgá mennének fájdalmukban, a saját nehéz terhük alól kibújnának, hogy hátra hagyva, egy új élet reményében újra kezdjenek mindent. Megéri-e menekülni, megéri-e mindent eltemetni? Minden esemény, ami megtörtént velünk épít bennünket. Megtanulunk több szituációban helyesen viselkedni, rutint szerezni, az is lehet, hogy a saját kárunkon. Mégis, ez a mi nyomvonalunk, mégis ez a mi értékünk és a mi múltunk marad.
A saját Emlékeink Őrzője leszünk. S ha elég érdekes, tanulságos, akár átadhatjuk a tapasztalatainkat másoknak, írott formában is. Akiknek felhőtlen gyermekkoruk volt, azok könnyebben veszik az akadályokat, akik nem voltak ilyen szerencsések, azok már abban a korban edződtek meg, rezisztensebbek.
Bármelyik irányból közelítjük meg az érzéseinket, a fájdalmainkat, csak mi magunk oldhatjuk meg, s ezzel „elintézettnek” vehetjük, betehetjük a memóriánk egy fiókjába. Amikor csak eltemetjük magunkban, rejtegetjük, azzal egy későbbi rohamszerű lavinát kreálunk. Vállaljuk fel magunkat, vállaljuk fel az érzéseinket, s inkább merjük intézni, megoldani a gondjainkat, hogy a saját helyünkön, értékeink mellett maradhassunk.
