Emlékeimben él egy kép, talán a legszebb. Számomra kincs, mert kevés ilyen emléket raktározhattam el a lelkemben. Akkor még kicsi gyermek voltam, emlékszem rá, hogy amikor édesanyám betett az ágyba, énekelt nekem, hogy mielőbb elaludjak. Volt, amikor nem akartam, volt, amikor fáztam. Akkor az édesanyám mellém tette a Macit. Maci volt a neve, így hívtam.
Pontosan emlékszem a szavaira: Egy maci kell minden kislánynak, mert az melegít, ha alszom. A babákkal játszani kell, de a mackók, azok puhák, kedvesek, azokhoz bújni kell, este beszélgetni velük. Azoknak kell elmesélni a titkokat, minden elalvás előtt meg kell ölelni őt, álom puszit kell adni neki.
Nem múlt el úgy éjszaka, hogy a Maci ne lett volna mellettem. Amikor felkeltem, megetettem, megmosdattam, megsimogattam és a bevetett ágyamra ültettem. Onnan figyelt engem, hogyan játszom a babákkal. Aztán jött az este, a babák ültek és figyelték, hogy a Maci és én megyünk aludni. Szegény Macit megviselte ez a nagy törődés. Volt, amikor édesanyám varrta meg a kezét, lábát, az orrán a gombot, amikor már csak egy cérnaszál tartotta.Minden sérüléséből meggyógyult az én Macim. Ő volt az első kincsem, ő volt a bizalmasom. Aztán elkezdett elromlani az édesanyám, akit nem lehetett megvarrni. A nagy romlásban, elválásban valahol elveszett a Maci, a mai napig sem tudom, hogy hol. Talán, amikor a szüleim az intézetben hagytak, talán előbb, már nem tudom. Akárhogy is próbálom visszaidézni , nem tudom.
Aztán eljött az a nap, amikor én beszéltem, énekeltem a gyermekemnek. Neki is volt egy Macija, de ez a Maci végig nézte, ahogy iskolába megy, ahogy felnőtté válik. Mert minden kisgyermeknek kell egy Maci, egy pihe-puha, megértő, melengető, vigasztaló Maci.
