Mennyi elképzelés, mennyi álom, mennyi kívánság! Életünket kíséri végig. Mindig többet, mindig mást, mindig jobban akarunk, s ez így van jól. De hol a határ? Talán egy véget nem érő folyamat? Be kell fejeznünk az álmodozást egyszer? Miért kellene! Az álmaink visznek előre. Végül is, ha nem álmodoznánk, hogyan terveznénk. Annyiszor megéltem már, hogy egy-egy álmom valóra vált. Ezt a sors intézte? Lehet, hogy besegített, de egy bölcs mondás szerint:
Nem azt kapjuk amire vágyunk, hanem azt, amiért megdolgoztunk.
Hiszem, hogy így van.
Az álmaink közül párak megmaradnak álomnak. Rejtett, féltve őrzött kívánságnak. A többit pedig megvalósítjuk. Persze fontos, hogy elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé, olyat, amiért tudunk tenni, amit elérhetünk. Merjünk nagyot álmodni, de ne essünk abba a csapdába, hogy át sem tudjuk ugorni a célt. Hiszen, ha tisztában vagyunk a képességeinkkel, lehetőségeinkkel, akkor nem érhet bennünket annyi kudarc. Örüljünk annak, amink van, amit megszereztünk, amiért megdolgoztunk, amit elértünk. Mindegy, hogy mentális, fizikai, vagy lelki erővel küzdöttünk meg érte, mindegyiknek értéke van, mindegyik boldoggá tesz bennünket.
Amikor egy nehéz nap után hazaérek, fáradt vagyok, talán nincs erőm semmihez, de boldog vagyok, hogy az otthonomba értem, ami inspirál, hogy hálás legyek és tegyek érte valamit. Ettől felfrissülök, kikapcsolódom, még akkor is, ha csak a füvet nyírom le, mert utána leülök a padra és boldogan nézek végig az udvaron, érzem a fű illatát, látom a szépségét, s egészen más „fáradtságot” érzek. Azt, amikor elérünk valamit, boldogok vagyunk tőle, de érezzünk a testünkben az édes kimerültséget, a befektetett munka erejét.
