„Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált. (…) Odajött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak.” Így emlékszik vissza élete első emlékeinek egyikére Biró Márta. A siófoki asszonynak a minap jelent meg Életem leckéi címmel megírt élettörténete, amellyel reményt és erőt akar adni azoknak, akiknek szükségük van erre. A „Biromakönyvem” blogon is megosztja gondola­tait, és előadásokkal, fórumokkal is szeretne segíteni. Ötévesen hagyták a nagykanizsai intézetben. „Megjelent egy rendezett, 50 év körüli nő, aki kézen fogott és azt mondta, megyünk haza. Nem akartam, de kellett. Ott is napokig fáztam, pedig nagyon jól szituált család volt. Alig mertem enni, féltem, nem akartam ott lenni. Idővel összebarátkoztunk, szerettek, de százszor írtam fel a hátsó vaskerítésre téglaforgáccsal, hogy Anyu, anyu… Szegény Kati néni sírt, és amikor jöttek a szüleim értem, nem akart kiadni, én pedig sírva toporzékoltam – két év után is –, hogy az anyukám kell. Ő akkor már tudta, amit én csak utána, fiatalként: jobb lett volna, ha soha nem jönnek értem.” De akkor vágyott a szüleire. Ez az érzés, mondja, soha nem múlik el, és ez ösztönözte, hogy a gyermekét biztonságban nevelje fel. A férje, az ő szülei voltak a családja, az apja, az anyja, a háttere. Ebbe kapaszkodott. „Mert igenis, százszor is talpra lehet állni, mindig van kiút.” Megtanulta, csak akkor szabad gyereket vállalni, amikor a feltételek biztosítottak. Hogy soha ne kerüljenek a gondozottak gyermekei gondozásba. „Gyermekként megálmodtam, hogyan akarok élni, mit nem szeretnék. Alig vártam, hogy elhagyhassam a szüleimet, kizárjam őket az életemből. Az első fizetésemért eljöttek, mert éheztek. Nem adtam nekik. Munkaképesek voltak, nem is engedtem őket többé közel magamhoz.” Biró Márta szerint a legtöbben a felnőttéletbe kikerülve buknak el, mert nincs szakmájuk, kitartásuk, otthonuk. Szerinte a falvakban olcsón lehetne megoldást teremteni a lakhatásra, és ott akár gazdálkodhatnának is. De egyedül nagy eséllyel visszazuhannak abba a nihilbe, ahol gyerekként elhagyták őket. Manapság éppen a 18 évesnél idősebbek utógondozása sorvad el, mert annyi az új állami gondozott, hogy nem marad erőforrás rájuk, írta egy éve az Index. 2007-ben még 21 ezren, tíz évre rá már több mint 23 ezren voltak állami gondozásban. A 0–3 évesek száma nőtt legnagyobb mértékben, majdnem megduplázódott. ” 

„Ajánlom Márti Életem leckéi könyvét, mivel az ő élete írta. Erős volt, most is az. Akkor lettünk igazán barátok, amikor elvesztette a férjét. Az első útja hozzám vezetett, akkor láttam igazán gyengének, alig szólt. Mellette álltam, ahogy a többi barátja is, hiszen mi vagyunk számára a család. Sok ideje nem volt erőtlennek lenni, büszke vagyok rá, hogy minden helyzetben tudja a kiutat. Sok példát, tanulságot hordoz a könyv, de legfőképpen a kitartást, bátorságot, őszinteséget.”

Papp Erzsébet igaz barátod

2019.07.29.

„1982-ben ismertem meg Mártit, 18 éves volt. Akkor már talpra esett, határozott volt, jobban, mint az átlagos 18 évesek. Háztartást vezetett, tudta mit akar. Mi 18 évesen a szüleinkkel a háttérben még csak a tanulás gondolatával foglalkoztunk. Akkor értettem meg, hogy ez a lendület, energia miért ilyen hatékony, amikor megtudtam, hogy 16 éves kora óta egyedül él, nincs mellette szülői, rokoni támogatás. A Kaposvári Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetben együtt dolgoztunk, barátok lettünk. Láttam a családalapítását, boldogságát, a töréseket, amikor elvesztette a férjét, később munkahelyét. Minden helyzetből kilábalt, erős, magabiztos, mindig talpra állt egyedül. Mindig a barátom lesz, tisztelem, szeretem. Őszinte, segítőkész. Példa lehet az élete azoknak, akik családi támogatás nélkül kezdik a felnőtt korukat, azoknak, akik átélnek megrázkódtatásokat, hiszen az életében számos nehéz helyzetet kellett megélnie. Ajánlom a könyvét azoknak, akik úgy érzik szükségük van példára, mert minden helyzetből van kiút, mindannyian képesek vagyunk megoldani a saját sorsunkat, ha erőt veszünk magunkon, s kitartóak vagyunk. Mindig mellette leszek és mindig támogatni fogom.”

Farkas Ildikó örök barát

2019.07.29.

„Nagyon szeretem olvasni írásaidat mindig figyelemmel kísérem ha írsz valamit. Néha nagyon elszomorodom de aztán nagyon büszke vagyok, hogy ismerhettelek, ismerhetlek ha csak kicsit is voltunk együtt. Még nagyon fiatalok voltunk akkor, hogy felfogjuk milyen nehéz is volt Neked. Nem igazán szoktál panaszkodni de néha azért meséltél dolgokat emlékszem. Nagyon értékes ember lettél és ezt csak saját Magadnak köszönheted.”

Virág Judit volt osztálytársad

Márti, aki soha nem engedte el a „védelmező Mackót”

Az élet kiszámíthatatlan. Soha nem tudhatjuk előre, kit sodor mellénk. Szerencsésnek érezhetem magamat, hiszen Márti személyében egy olyan remek Írónőt ismertem meg, aki elég bátorságot érzett ahhoz, hogy elmondja a történetét a nyilvánosságnak. Kevesen képesek erre, hiszen a rossz dolgokat, fájdalmunkat, szenvedésünket szeretjük titokban tartani.  Le a kalappal előtte, hogy a sok keserűséget, magányosan töltött évek fájdalmait, küzdéseit megosztja az olvasókkal, és segít, tanácsokat ad azoknak a fiataloknak, idősebbeknek, akik hasonló körülmények között élték, vagy éppen élik az életüket.

Márti a példa arra, hogy az álmokat nem szabad feladni, és kitartással, akaraterővel, és bízva a segítő emberekben, igen is lehet azt az életet élni, amiről álmodozunk.

Az Írónő elmondása alapján, ahogy papírra vetette gondolatait, újra és újra átélte a gyermekkor, és fiatalkor traumáit, de ezen felülkerekedve sikerült az „Életem leckéi” című könyvet megírnia, ami hamarosan kapható lesz. Blogjai szavait szinte isszák az olvasók, mert a történeteiben, gondolataiban benne van minden, ami a mai rohanó világban egy apró segítség lehet mindenki számára. Egy szóból egy mondatból erőt meríthet mindenki, segítséget  kaphat, éppen az adott helyzetére, mert soha nem szabad feladni az álmokat, a gyermekkori „védelmező mackót” soha nem szabad elengedni

Judy;)

Saláthára olvasott könyvek

Bíró Márta Életem leckéi című önéletrajzi regénye a napokban került ki a nyomdából, ennek kapcsán kérdeztem őt a könyv keletkezésének körülményeiről. Velős válaszaiból kiderül, hogy a sors bizony nem volt kegyes hozzá. Aki elolvassa a könyvet, az megtudhatja, hogyan volt képes a semmiből felépíteni egy példaértékű életet.

Hamarosan megjelenő regényedben az Életem leckéiben a saját élettörténetedet írod meg. Mi vezetett az elhatározáshoz? Egyfajta terápiának szántad, ami segítségével könnyebben tudod feldolgozni a nehézségeidet, vagy inkább a hasonló dolgokon átesett embereket kívánod a regénnyel támogatni?

Azokat az embereket szólítom meg, akik hasonló helyzetben voltak, vagy vannak, mint én voltam. Egy-egy élethelyzetem minta lehet a számukra, minta lehet a megoldás, az erő, a kitartás. A célom a támogatás.

Nem félsz kiadni magad a környezetednek? Egyáltalán, ők hogyan fogadták, amikor megtudták, miről írsz?

Nem csak a környezetemnek adom ki magam, hanem mindenkinek, aki elolvassa. Nem félek. Ez az én történetem. Akiknek erőt adhatok, akinek minta lehetek, ők a lényeg. Mindig is lesznek, akik bírálnak, mindig is voltak, de sokkal többen vannak, akik elismertek azért, hogy egyedül is képes voltam talpra állni, nem veszítettem el a reményt.

Én büszke vagyok arra, hogy képes voltam saját értéket létrehozni, megteremteni a saját hagyományaimat, életfelfogásomat.

Engedtél teret a fantáziádnak a cselekmény megtervezésekor, vagy szigorúan követted az életed eseményeit?

Csak a saját életem eseményeit írtam le. A valóságot, azt, ahogy én éreztem, ahogy én megéltem.

Miközben készült a kézirat, gondoltál-e arra, hogy ha egy-egy esetben más döntést hozol, ma egészen máshol tartanál? Ha igen, hogy éled meg ezeket a helyzeteket? Hiszel-e abban, hogy mindennek így kellett történnie?

Az életemben két pont van, amikor másként is dönthettem volna. Talán sikeresebb lennék, talán könnyebb lett volna, de akkor az volt számomra a cél, amit akkor kitűztem. Igen, hiszek benne, hogy valami vezérelt, útmutatást adott, hogy merre menjek tovább. Azt is tudom, hogy közben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem.

Az általad megélt csapások közül sokaknak egy is elég lenne ahhoz, hogy feladják. Mi lehet az oka annak, hogy te képes vagy újra és újra talpra állni? Ezt az erőt tanultad valakitől, vagy az alaptermészeted része? Inkább keménynek vagy érzékenynek tartod magad?

Úgy gondolom, hogy valahol kódolva van bennem a túléléshez szükséges erő. Azt is tudom, hogy a gyermekkorom viszontagságai volt a legnagyobb lecke, amit jelesre teljesítettem az élet iskolájában.

Persze lehettem volna gyenge, elveszett jellem is, de mindig is küzdő típus voltam. Mindig is a pozitív cél vezérelt és vezérel ma is. A célom, az alapelvem az értékes ember, a becsületes jellem. Azt mondják, sőt érzem is, hogy a kemény emberek a legérzékenyebbek, a legfogékonyabbak. Keménynek, erősnek kell lennem, viszont érzékeny vagyok minden érzelmi hatásra is, de el tudom dönteni, hogy mikor és hogyan, milyen mértékben legyek egyik vagy másik.

Mikor döntötted el, hogy belefogsz ebbe a vállalkozásba? Akkor már megvolt a regényírási készséged, vagy azt éppen emiatt fejlesztetted ki? Hogyan sajátítottad el a szakma fortélyait?

Cca 10 éve eldöntöttem, hogy megírom a „modern kor árvácskáját”, de amikor hozzáfogtam, többes sírtam, mint írtam. Akkor félretettem. Az idén érkezett el szerintem az ideje, hogy megírjam.

Igazán egyik nap nekiálltam és egy hónap alatt kész lett a könyv. Talán most értem meg a munkára. Azután vettem részt egy csoportban, ami a könyvírás témakörében segíti a kezdő írókat. Boldog voltam, hogy a kéziratomban változtatni nem nagyon kellett. Pár finomításra volt csak szükség.

Már novellát, verseket is írok. Talán mindig bennem volt e képesség, de most volt itt az ideje, hogy felismerjem. Történet mesélésben, szófordulatokban mindig jó voltam, de akkor még nem tudtam, hogy írni is fogok.

Van olyan személy, akivel meg tudod osztani az alkotás örömét?

Mivel jó ember voltam, vannak igaz barátaim, régi igaz barátok. Velük minden örömöt, bánatot meg tudok osztani. Ezt hiszem és vallom is, hogy akkor él valaki jó életet, ha vannak barátai, akikre számíthat, akik számíthatnak rá. Főleg, akinek nincs családi háttere, azoknak van a legnagyobb szükségük a barátokra.

Vannak-e olyan részeltek, amelyek miatt utólagosan kutatómunkát kell végezned, vagy az egész történet kifolyik az ujjaid közül?

Ez a kérdés nem releváns az esetemben, hiszen a saját történetemet írtam meg, amit pontosan ismerek.

Vannak-e megrögzött írói szokásaid? Könnyen megy az alkotás, vagy minden sorért meg kell küzdened?

Minden nap írok, blogokat, posztokat. Rengeteg élményem van, sok gondolatom van, könnyen vetem „papírra”. Nem küzdök. Egy-egy mondat, egy-egy gondolat, ha megérint, eszembe jut, azt könnyen kifejtem, leírom. Így van ez a versekkel is. Inspirálnak a megtörtént élethelyzeteim, egy-egy kép, egy-egy téma, amit éppen látok, hallok. Nincsenek megrögzött írói szokásaim. Ha írok, írni van kedvem, nem zavar a környezetem.

Mit vársz a jövőtől? Mesélj a távlati terveidről!

Már a következő könyvemen dolgozom egy barátommal. Teljesen más a témája. Más a célcsoport.

Tervezem a saját életrajzi könyvem folytatását, hiszen eltelt jó pár év közben, de ez távolabbi cél. Vannak témák, amit még könyvbe foglalok, azok is a saját tapasztalataim gyűjteménye.

Verses kötetet is ki fogok adni, amikor lesz annyi versem, hogy megjelenhessen. Vannak terveim még, amiről írni szeretnék, online alkotások, munkák. Egyelőre az Életem leckéi c. könyvem bemutatása, a hozzá kapcsolódó közösség építése a fő cél.

Összefoglalva az új hivatásom, szenvedélyem, hobbim alakult ki.

A Facebookon Bíró Mártáról és az Életem leckéi című könyvérő többet is megtudhatunk. A Bírom a könyvem, Bíró Márta írói oldala, tartalmas szórakozást kínál.

Budapest, Magyarország
Saláthára olvasott könyvek