Szülői háttér nélkül. Életkezdés 16 évesen. Elképzelhetetlennek tűnik, de megvalósítható.
El tudjátok képzelni, milyen 16 évesen egyedül elindulni a felnőtt élet felé?
Volt egy táskám, amiben elfértek a ruháim. Ott álltam a ballagás után egy táskával a kezemben. 1980 valahányat írtunk.
Először egy olyan iskolát végeztem el, ahol 2 év után szakképesítést kaptam ügyvitel szakon, majd a későbbiek folyamán tanultam tovább.
A ballagás is megrázó volt, erről majd egy másik blogomban olvashattok.
Egyedül, egyedül…
Mit tehettem?
Akkoriban már az iskola elvégzése előtt mindenkinek feladat volt, hogy megkeresse azt a munkahelyet, ahol dolgozni fog. Így valamivel könnyebb volt neki indulni az életnek.
A munkahelyem biztosítva volt, tehát elindultam albérletet keresni.
Találtam egy idős családot, akiknek elmondtam, hogy kauciót nem tudok fizetni, de van munkahelyem. Lesz bevételem és tudom fizetni az albérlet árát.
Elmeséltem nekik a történetemet is, hogy miért keresek albérletet.
Nagyon jó lelkű család volt, befogadtak. Egy külön szobát kaptam, akkoriban 600 Ft-ért. A fizetésem 1850,-Ft volt.
Elhiszitek nekem, hogy boldog voltam?
Igen, boldog voltam, hiszen egyedül voltam a nagy világban, senkim sem volt, de mégis volt hová hazamenni és álomra hajtani a fejem. Nem volt nehéz beköltöznöm, hiszen egy táskában elfért az életem.
Reggelente meleg teával és pirítóssal, egyszerű reggelivel vártak. Addig nem engedtek elindulni, amíg meg nem ettem a reggelim.
Bevallom, örültem, hogy valakik törődnek velem.
Hétvégén kimoshattam a ruháimat.
Az első hónap nehéz volt. Közben az egyik osztálytársam is odaköltözött. Ő a barátnőm volt.
Így már egy szobán ketten osztoztunk. Ő vidékről járt be dolgozni, de könnyebb volt neki, ha hét közben nem jár haza, csak a hétvégeken.
Volt, hogy meghívott hétvégére a családjukhoz. Mindkét napot ott töltöttem náluk. Akkoriban még szombaton délelőtt is kötelező volt dolgozni, így szombat délután buszra szálltunk és utaztam egy családi idill felé, ami a barátnőmnek természetes volt, nekem egy csoda. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.
Álomkép egy saját otthonról
Teltek a hetek, hónapok.
Dolgoztam. Munka után otthon voltam, hiszen kevés pénzem volt. Megtanultam kötni ruhákat a szabadidőmben.
A fizetésemből szerény élelemre futotta, de havonta egyszer a Mézes Mackóban Cigánypecsenyét ebédelhettem.
Főzni nem tudtam, de nem is volt rá lehetőségem, hiszen csak a szobát béreltem.
Mégis, ahogy az Életem leckéi könyvemben is olvashatjátok, nem voltam szomorú, eszembe sem jutott elkeseredni. Mintha éreztem volna, hogy valami elkezdődött.
Nyugalmat, békességet éreztem, hiszen a szüleim miatt nem kellett félelemben élnem, idegeskednem.
Gondolnátok arra, hogy azok a szülők, akiktől menekültem, akik magamra hagytak, egyszer csak megjelentek? El tudjátok képzelni miért jöttek?
Az fizetésemből szerettek volna kérni tőlem!
Erről még írni fogok egy másik blogomban itt fogjátok megtalálni.
Egyedül lenni, nem jelent magányosságot.
A munkahelyemen egyre több kollégámat megismertem, az iskolai barátságokat életben tartottam, néha eljártam moziba, cukrászdába. Sokat sétáltam, hiszen egy mozgalmas városban életem.
Lassan rám talált az első felnőtt szerelem is. Sokszor voltam a fiú szüleinél hétvégente. Arról a családi képről, amiről csak álmodoztam gyermekként, végre mintát kaptam valóságban is. Kedvesen fogadtak, meleg ebéddel kínáltak. Jókat beszélgettünk, nevetgéltünk. Elvarázsolt a szeretet, a nyugalom a békesség.
Ma már, ha visszagondolok ezekre az időkre megijedek, hiszen az elmúlt 40 év tapasztalatából visszatekintve megrendítőnek tűnik.
Akkor eszembe sem jutott kétkedni, eszembe sem jutott félni.
Hogyan tovább? Egyedül, vagy sem?
A következő blogjaimban mesélek róla. A történetem részletesen elolvasni itt tudjátok: Életem leckéi könyvem. A csomagban mindig rejtek el egy ajándékot is azoknak az olvasóimnak, akik elküldik a megrendelésüket.
