Remények, álmok sosem hagynak el bennünket. Sem gyermekként, sem fiatalként, sem felnőttként, sem öreg korunkban. Ragyogunk, élünk, álmodunk, megvalósítunk. Megélünk fájdalmakat, örömöket, sikereket. Kódolva van belénk minden érzés, minden jó. Repülünk, szárnyalunk, leesünk, felállunk.
Mindig megcsodálom a természetet, hiszen alkalmazkodó, csodás mű.
Pompázik, levetkőzik, pihen, s újra kibontakozik. Ahogy mi is tesszük életünk során. Reggel az első felvonás a napsugarainak játéka a harmatos fűben, a sztori maga az átalakulás, a simogató meleg, záró akkord az izzó naplemente.
Fürödhetünk az esőben, érezzük cseppjeit a bőrünkön, jól esik bőrig ázni. Puha hóban hemperegni, megcsodálni a pelyheket, csillogását bámulni.
Vallom, hogy bármit tesz a természet, mindegyik egy csodás alkotás. Mi emberek miért avatkozunk bele? Miért nem hagyjuk komponálni tovább a nagy művet? Rendezett egységét csodálnunk kell, tanulni, elemezni, alkalmazkodni, beleilleszkedni.
Álomszép világban élünk, mi magunk is részesei vagyunk.
Elkerülhetetlen a háború, elkerülhetetlen a bántás, de a saját miliőnken saját értékeinket teremthetjük meg. Saját hitelességünket, őszinteségünket erősíthetjük. Elég egy apró segítségnyújtás embertársaink felé, s máris tettünk egy szebb életért. Ahogy telnek az évek, egyre tapasztaltabbak leszünk, átformálódnak az értékek, s vigyáznunk kell, hogy legyen időnk a saját hibáinkat helyrehozni, legyen időnk vezekelni, legyen időnk egymásra figyelni. Apró örömök érnek bennünket naponta, hiszen csodás a nyíló virágokkal teli rét, madárcsicsergés, egy kedves mosoly az utcán, az érő gyümölcs, egy csillogó víztükör. Reggelente egy kávé mellett számtalanszor csodára ébredek, végig nézek a kerten az ablakból, s elmélázok.
Hálás vagyok, hogy ebben a világban, ebben a csodában ébredek, hogy naponta elindulhatok, van terem, hogy alkossak.
