Az életem egyedül kezdtem, s a fő művem, amire vágytam, a családom.
Egy társ, akire számíthattam, aki mellettem állt, aki vigyázott rám, aki óvott, aki szeretett. Dédelgettük drága kincsünket, az életünket és a gyermekünket.
Idilli kép, boldogság, de egy délután megjött a hír, amire nem számítottunk.
Betegség, mely vitatott téma, hogy gyógyítható-e, vagy sem. Ülsz a kanapén, nem tudsz aludni, végre álomba szenderülsz, de reggel, ahogy kinyitod a szemed, újra elhatalmasodik az érzés.
Fáj, belém nyilall, mintha lebegne az élet, de elszippantja a keserűség.
Hogyan tovább? Minden próba, minden ötlet, minden vágy kudarcba fullad. Nem értem, miért történik mindez, hiszen meg sem érdemeljük ezt az érzést.. Hiába volt minden erőfeszítés, s akkor vesztettem el a reményt, amikor már nem láttam a szemében a küzdelem jelét, csak a belenyugvást.
Veszekszem, sírok, vigasztalom, reményt öntenék belé, de nincs foganatja. Láttam, hogy feladja. Aztán azon kapom magam, hogy ő intézkedik, rendelkezik, akaratának megfelelően.
Minden tettében ott az elrendezés kódja, hogy nyugodtan, mindent rendben hagyjon hátra nekem és a gyermekének.
Sosem lehet ezt az érzést kitörölni, elfogadni. Látom, ahogy elfogy az az ember, aki addig a bástyám, a védőm, az életem fontos része volt. Aztán bekövetkezik a vég.
Mit éreztem?
Nem éreztem, hogy élek, nem éreztem, hogy vagyok.
Napokig „lebegtem” két világ között, az élni akarásban és a vele pusztulásban, de bekattant egy jel, hiszen fel kell nevelnem a gyermekem, végig kell kísérnem az úton, hogy elfogadja ezt az állapotot, hogy neveljem, hogy megtanítsam mindazokra, amiket én és az édesapja adhatott volna.
Két szerepet kell magamra öltenem. Ősszel, ahogy lehullottak a levelek, lehullott vele együtt egy hatalmas élet. Még hosszú időn át hallom a lépteit, érzem a jelenlétét, látom a ruhákat, s közben kopogtat a Karácsony.
Fájdalommal, reménnyel, nehéz súllyal a vállamon. „Könnyebb lesz, ahogy telnek az évek” – mondják. 14 év távlatában azt mondom, nem lesz könnyebb, csak napi rutinná válik az érzés, kialakul a rendszer, ahogy kettőnket képviselem nap mint nap.
Megmarad a szeretet, megmarad ezernyi emlék, megmarad a hála, hogy vannak közös emlékek, közös múlt,egy gyermek, akiben számtalanszor felfedezem őt.
A gyász, az emlék, a hiány mind, mind lelkemben lakik. S ez az érzés végig kísér az úton, ameddig megyek rajta, s majd a végén találkozunk, hogy együtt figyeljük, boldogan, ahogy a gyermekünk viszi tovább lelkében a mi lelkünket.
