Emlék…

Az életem egyedül kezdtem, s a fő művem, amire vágytam, a családom. Egy társ, akire számíthattam, aki mellettem állt, aki vigyázott rám, aki óvott, aki szeretett. Dédelgettük drága kincsünket, az életünket és a gyermekünket. Idilli kép, boldogság, de egy délután megjött a hír, amire nem számítottunk. Betegség, mely vitatott téma, hogy gyógyítható-e, vagy sem. Ülsz a kanapén, nem tudsz aludni, végre álomba szenderülsz, de reggel, ahogy kinyitod a szemed, újra elhatalmasodik az érzés. Fáj, belém nyilall, mintha lebegne az élet, de elszippantja a keserűség.

Hogyan tovább? Minden próba, minden ötlet, minden vágy kudarcba fullad. Nem értem, miért történik mindez, hiszen meg sem érdemeljük ezt az érzést.. Hiába volt minden erőfeszítés, s akkor vesztettem el a reményt, amikor már nem láttam a szemében a küzdelem jelét, csak a belenyugvást.

Veszekszem, sírok, vigasztalom, reményt öntenék belé, de nincs foganatja. Láttam, hogy feladja. Aztán azon kapom magam, hogy ő intézkedik, rendelkezik, akaratának megfelelően. Minden tettében ott az elrendezés kódja, hogy nyugodtan, mindent rendben hagyjon hátra nekem és a gyermekének.
Sosem lehet ezt az érzést kitörölni, elfogadni. Látom, ahogy elfogy az az ember, aki addig a bástyám, a védőm, az életem fontos része volt. Aztán bekövetkezik a vég.

Nem éreztem, hogy élek, nem éreztem, hogy vagyok. Napokig “lebegtem” két világ között, az élni akarásban és a vele pusztulásban, de bekattant egy jel, hiszen fel kell nevelnem a gyermekem, végig kell kísérnem az úton, hogy elfogadja ezt az állapotot, hogy neveljem, hogy megtanítsam mindazokra, amiket én és az édesapja adhatott volna. Két szerepet kell magamra öltenem. Ősszel, ahogy lehullottak a levelek, lehullott vele együtt egy hatalmas élet. Még hosszú időn át hallom a lépteit, érzem a jelenlétét, látom a ruhákat, s közben kopogtat a Karácsony. Fájdalommal, reménnyel, nehéz súllyal a vállamon. “Könnyebb lesz, ahogy telnek az évek” – mondják. 14 év távlatában azt mondom, nem lesz könnyebb, csak napi rutinná válik az érzés, kialakul a rendszer, ahogy kettőnket képviselem nap mint nap. Megmarad a szeretet, megmarad ezernyi emlék, megmarad a hála, hogy vannak közös emlékek, közös múlt,egy gyermek, akiben számtalanszor felfedezem őt.

A gyász, az emlék, a hiány mind, mind lelkemben lakik. S ez az érzés végig kísér az úton, ameddig megyek rajta, s majd a végén találkozunk, hogy együtt figyeljük, boldogan, ahogy a gyermekünk viszi tovább lelkében a mi lelkünket.

Megosztás itt: facebook
Oszd meg a Fecebookon! Köszönöm.

További bejegyzés

Elég bátor vagy?

Bátor vagy-e, hogy megmutasd magad? Bátor vagy-e, hogy levedd álarcodat? Bátor vagy-e eléggé ahhoz, hogy felvállald a kudarcot? Bátor vagy-e eléggé, hogy megtudd vívni a

Való (nekünk) világunkat éljük?

Hajszolunk álmokat, hiszünk idolokban, hogy igazoljuk rohanásunk, hamis értelmet adunk hamis céloknak.  Palástoljuk valódi énünk. Felveszünk szokásokat, ami divat. Azt hisszük követnünk kell, azt gondoljuk

Érezted már?

Érezted már, hogy süt a nap, ragyog,  De nem Neked fénylenek a csillagok? Felkelsz reggel, új nap, új lehetőség, de Te mégis vonszolod magad. Nincs

Mondd el nekem

Kíváncsi vagyok a véleményedre, küldd el nekem e-mailben.