Se szeri, se száma, de a csoda az CSODA. Csoda a gyermek, csoda az érzés, csoda a szerelem, csoda a várakozás, csoda a barátság, csoda az elmúlás, csoda az emlékezés. Hatalmas érzések.
Akármennyit is éltünk már, akármilyen fiatalok, öregek vagyunk, leszünk, mindig is hiszünk a csodákban. Gyermekként, felnőttként várunk rá. Mekkora egy csoda? Mekkora egy kívánság? De naponta történnek apró dolgok, amik mosolyt csalnak az arcunkra, amitől felmelegszik a szívünk. Hiszünk a mesékben, hiszünk a varázslatban, még akkor is, ha tudjuk, hogy csak mi magunk alkottuk azért, hogy elvarázsolhassuk magunkat, hogy egy kicsit elmélázhassunk benne. Vannak azok a csodák, amiket átélünk, amire nem számítunk, de vannak azok is, amiket örökké magunkban hordozunk. Mi van azokkal a csodákkal, amiket sosem tapasztalunk meg?
Csak a képzeletünkben létezik? Talán szükségünk van rá, talán nem. Bonyolult lelkünk, képes egyszerűen is szép lenni. Minden évben hiszünk a karácsonyi csodában, de mi magunk tudjuk ünneppé alkotni. Mi magunk tudunk másoknak létrehozni, adni olyan élményeket, amik az ő álmaikat váltja valósággá. Nem múlhat el úgy, hogy valaki ne legyen a részese. S amikor adunk, akkor érzéseket, mosolyt, tiszteletet kapunk. S ebben az örömben fürdőzhetünk, szárnyalhatunk. Ettől lehetünk boldogok, ettől érezhetjük magunkat fontosnak. Sosem hagyhatjuk, hogy ennek az érzésnek a lángja elhalványodjon. Őriznünk kell, magunkban hordoznunk, s amikor majd az út végén visszaemlékezünk, tudni fogjuk, hogy az Élet maga a Csoda.
