Boldog vagyok, hogy köszönhetek az első napsugárnak, kiülök reggel az kedvenc padomra a kertemben, s közben megsimogat a szellő. Körbefonja arcom a napsugár, s minden harmat, gyémántként kacsint rám.
Ezt a csodás egymásra épülő „tevékenységi kört” mesteri műben komponálták. Csak a kis része vagyok, de láthatom, érezhetem, hagyom, hogy megnyugtasson, fonjon körém varázslatot.
Meleg kávém gőze cikázik. Ébredezem, mélázok. Időt szánok magamra. Képzeletbeli hátizsákomban hordom a megélt örömöket, bánatot, eseményeket, de reggelente falnak támaszom.
Elengedem a gondolataimat, elengedem, ami visszahúz, amire nincs szükségem. Terveket szövök, tisztán.
Leteszem kimerült érzéseimet, hogy helyet adjak az újnak. Megválok mindentől, ami visszatart, szortírozok, elrendezem a kusza szálakat. Mindent tisztábban látok, új gondolatok születnek, új lehetőségeket veszek észre. Kell egy hely, kell egy rendszeres időpont, amikor a környezet asszisztál, hogy megpihenjek, hogy megújuljak, hogy átgondoljam, rendszerezzem a cselekedeteimet, s közben ringatózzak a természet hullámain.
Szabő Lőrinc: Tavasz
„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.
„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”
