Hová tartunk?

Elveszett a jókedv, elveszett a szép szó, elveszett a türelem, elveszett az empátia, elveszett a
gondoskodás, elveszett a kitartás, elveszett a tenni akarás, elveszett, elveszett.


Talán észre sem vesszük, hogy elrohan felettünk az idő, mi magunk is rohanunk. De hová?


Rohanunk az iskolába, rohanunk a munkahelyünkre, későn érünk haza, rohanunk, hogy otthon is
helytálljunk. Aztán bedőlünk az ágyunkba és már arra sincs időnk, hogy végig gondoljuk, volt, vagy mi
volt az, amire kellemesen gondolunk vissza ezen a napon.
„Fejünk alá kúszik csendben puha párna” (idézet Este van c. versemből), s mi azt sem tudjuk, hogy
hány szemrebbenés múlva aludtunk el. Reggel felkelünk, nyűgösen, fáradtan.


Fejünk felett összecsapnak a tennivalók hullámai, alig tudjuk belezsúfolni egy napba, amit meg
akarunk valósítani, vagy amire kénytelenek vagyunk időt szánni. Már, már a kevéske szabad
perceinket az önsajnálat, a siránkozás teszi ki.


Ma éppen szabad 5 percemben pár posztot megnéztem, azóta is a hatása alatt állok.
Épp egy kukából mentettek ki egy kutyát, cca 2 éves lehet, közepes testalkatú. Belegyömöszölték a
kukába a „gazdái”, nehogy esélye legyen arra, hogy valaki megtalálja, mégis megtalálták.

Szegény már alig tudott mozogni.
Miért is írom ez itt le? Mert egyre több ember éli ki, adja ki magából a dühét, úgy, hogy vagy
embereknek, vagy állatoknak okoz fájdalmat, azokon tölti ki a mérgét.
Szerencsére egyre többen vagyunk, akik felismertük, hogy tennünk kell valamit. Elég, ha csak a
környezetünkben, a saját életterünkben kezdünk el dolgozni azon, hogy saját magunknak
varázsoljunk szép életet, aztán ahogy nyitunk a világra, egyre több jót tehetünk azért, hogy példává
váljunk. Boldog vagyok, attól, hogy többségében a környezetemben jó példákat látok, de elszomorít,
hogy a világ ellenkező irányba tart.
Egymásnak esnek emberek, letarolnák jópáran a világot. Na és mi lenne a vége?
Nekünk, akik tudjuk, ismerjük, hogy mi a helyes, mi a szép, mi a jó, nekünk kell erőt venni magunkon,
nekünk kell a véleményünket hangoztatnunk, nekünk van a legfőbb szerepünk.
Bízom benne, hogy akik olvassák e blogomat, azok megteszik az első lépést, azok kezet nyújtanak
olyanok felé, akik eltévedtek az úton. Nincs időnk várni, nincs időnk tétovázni, hallatni kell a
hangunkat, el kell felejtenünk a halk beszédet, meg kell mutatnunk magunkat, hogy mi igen, mi
vagyunk a jövő.
„Szeresd, aki voltál,
Szeresd, aki vagy,
Szeresd, aki lenni akarsz, s
Szeretni fog a világ!” Biró Márta

Megosztás itt: facebook
Oszd meg a Fecebookon! Köszönöm.

További bejegyzés

Elég bátor vagy?

Bátor vagy-e, hogy megmutasd magad? Bátor vagy-e, hogy levedd álarcodat? Bátor vagy-e eléggé ahhoz, hogy felvállald a kudarcot? Bátor vagy-e eléggé, hogy megtudd vívni a

Való (nekünk) világunkat éljük?

Hajszolunk álmokat, hiszünk idolokban, hogy igazoljuk rohanásunk, hamis értelmet adunk hamis céloknak.  Palástoljuk valódi énünk. Felveszünk szokásokat, ami divat. Azt hisszük követnünk kell, azt gondoljuk

Érezted már?

Érezted már, hogy süt a nap, ragyog,  De nem Neked fénylenek a csillagok? Felkelsz reggel, új nap, új lehetőség, de Te mégis vonszolod magad. Nincs

Mondd el nekem

Kíváncsi vagyok a véleményedre, küldd el nekem e-mailben.