Sokszor voltam abban a helyzetben, hogy láttam milyen szerencsések azok, akik szülői háttérrel, családdal rendelkeznek, amikor bontogatják szárnyaikat. Nekem ez nem adatott meg, ezért kétszer olyan erővel próbálok jó szülő lenni. Sok példát látok arra, hogy testvérek egy életen át kötődnek egymáshoz. Láttam az ellenkezőjét is, amikor nem beszélnek egymással, haragszanak, összevesznek apróságokon, öröklésen. Örülök, hogy megalapíthattam a saját családom, hogy van gyermekem és volt férjem, aki családfő, apa, társ volt.
Elfogadtam a helyzetem, igyekszem kihozni a legjobbat, a legtöbbet abból, amim van.
A családomat helyettesítik a barátok, az igaz barátok, akiket már régóta magam mellett tudhatok. Köszönöm nekik, hogy támogatnak, fogják a kezem, tanácsot adnak, megölelnek, vigasztalnak, együtt örülnek velem.
Talán egyet nem tudok megérteni, nehéz feldolgozni, együtt élni a tudattal, hogy a testvéreimmel nincs szoros kapcsolatom, nem vagyunk ott egymás fontos eseményein, nem engem, vagy én őket hívom, ha muszáj, ha fáj, ha öröm ér. Közel vannak km-ben hozzám, de mégis távol. Valahogy úgy rendezte a sors, hogy a próbálkozások ellenére sem alakult ki a testvéri kötődés. Egy az édesanyánk, fáj nekem és nekik is, hogy nem ő nevelt fel bennünket, talán ezért kellene jobban összetartanunk. Mégsem így élünk. Nehéz, sokszor nehéz megélni, hogy a gyermekeik is távol vannak érzelmileg tőlem, az ünnepek, a névnapok, a születésnapok sem hozzák meg a találkozást. Néha, elvétve találkozunk, de igazán a fontos eseményekkor a telefonon másik gombot nyomok meg, mert tudom, hogy ott várnak.
Mégis belesajdul a szívem, mégis reménykedem, hogy talán egyszer….
