Sokszor nem szeretjük.
Amikor kialakítunk egy életet magunk részére, s abban jól érezzük magunkat, szeretnénk, ha életünk végéig tartana.
Van, amikor közbeszól a sors, külső hatásra kénytelenek vagyunk újratervezni. Sokszor érezzük, hogy miért pont velünk történt, mit tettünk, vagy mit nem tettünk meg azért, hogy ez ne következzen be.
Számtalanszor észre sem vesszük, hogy minden változás, minden körülmény találékonyabbá, erősebbé tesz bennünket. Félünk az újtól, félünk a holnaptól, felerősödik a megfelelési kényszer.
Félünk elvesztett hiányától, akár tárgyak, akár személyek. Fontos, hogy tudjuk a veszteséget kezelni, megélni, gyászolni, hogy később a lelkünkben helyére kerüljön. A halogatás csak felgyűlik bennünk, s egyszer összeroppanhatunk alatta.
El kell fogadnunk, hogy próbák sorozata kíséri az életünket.
Mi magunk vagyunk a csoda, mi magunk tudjuk rendbe tenni körülöttünk a világunk. Hagyjuk, hogy, akik távozni akarnak, járják tovább az útjukat, ne akadályozzuk az eseményeket, hiszen csak a saját erőinket gyengítjük.
Hagyjuk, hogy akik segíteni érkeznek meg hozzánk, azok tegyék a dolgukat. Fogadjuk szeretettel, még akkor is, ha éppen terhesnek érezzük.Vannak életszakaszok, amikor be kell zárkóznunk egy időre, hogy rendezzük a gondolatainkat, megismerjük magunkat jobban, de fontos, hogy újra tudjunk nyitni a környezetünk felé, mert egy idő után a magányosság mélységében találjuk magunkat.
Onnan sokkal nehezebb kilábalni.Számomra sokat jelentett a körülöttem élő ismerősök, barátok megértése, segítsége, de nekem is voltak elszigetelt időszakaim. Volt, amikor észre sem vettem, hogy már egy ideje csak magamat sajnálom, de ilyenkor mindig érkezett egy látogatás, egy fejmosás azoktól, akiknek a véleménye fontos számomra.
Ilyenkor ismertem fel, hogy ki az, akinek fontos vagyok, ki az, aki törődik velem, ki az, akinek hiányzom. Ők a legértékesebb emberek számomra.
Mindig van cél, mindig van megoldás, mindig van egy új ajtó, amin beléphetünk. Gondoskodnunk kell magunkról, a gyermekünkről, az életünket építenünk kell.
A legfontosabbak az emberi kapcsolatok.
Ritkán hagyom hátra a haragot, magam nem is kezdeményezem, de vannak emberek, akiket ész érvekkel nem tudok meggyőzni. Ők a saját választásuk szerint hagynak el, haraggal, a düh érzésével. Szerencsére kevés ilyen eset történt az életemben. Bármikor, bárhol összetalálkozhatunk az életben, azokkal, akikkel korábban kapcsolatban voltunk, s ha rendezett, értékes életet élünk, becsületes a hozzáállásunk, akkor bármikor egymásra találhatunk a korábbi szereplőkkel, akik hozzátettek a múltunkhoz.
Életem leckéi könyvemben megírtam igaz történetem.
