Részletek a könyvemből

Részletek a könyvemből

2019.08.29.

” Eljött a ballagás ideje. Terveztük a ballagási ruhát. Fekete szoknya, piros blúz. Arra már nem emlékszem, hogy a blúzt, hogyan fizettük ki, de megígérte, hogy jön a ballagásra, reggel ott lesz, hozza a fekete szoknyámat, azt ő fogja megvarratni. Eljött a nagy nap, reggel korán keltem és vártam. Vártam, vártam, de nem jött az anyám. ”

2019.08.07.

Jó pár éve gondolkodtam azon, hogy megírom a történetemet, hogy az olvasók, akik hasonló helyzetben voltak, vagy vannak, azok erőt és inspirációt merítsenek belőle. Elkezdtem megírni, de többet sírtam, mint írtam.  Akkor tudtam, hogy még mindig kell idő, hogy feldolgozzam az eseményeket, hiszen ahogy írtam, újra átéltem, pedig eltelt több mint 20 év. Főleg a gyermekkorom buktatói váltottak ki bennem újra és újra fájdalmas érzéseket. Megosztom olvasóimmal, hogy gyermekkoromban hogyan néztem végig, ahogy anyám próbálja összetartani a családot, hogy a nagy igyekezetében inkább lejjebb süllyedtünk, minthogy változtatott volna az életén. Milyen érzés gyermekként, 6 évesen, amikor egy gyermekvédelmi intézetben hagynak engem, aztán amikor a nevelőszülők befogadnak. Örömmel repültem anyám karjaiba, amikor eljött értem, de már tudom, hogy jobb lett volna, ha nem teszi. Hogyan kezdtem új és önálló életet albérletben, milyen érzés az első munkahelyen hallani, hogy az anya, apa, anyós, após, család támogatását élvezik a kollégáim, nekem pedig ilyenben nem lehet részem. Milyen jó érzés az első család alapítása, milyen jó érzés a saját házamba beköltözni a férjemmel, a gyermekemmel. Hogy lehet elviselni, amikor egyedül maradtam, mert egy betegség erősebb volt és nem volt többé társam. Talán még fel sem fogtam és fel sem dolgoztam a fiatalkori megrázkódtatásaimat, épp hogy csak éltem felnőtt rendezett életem, amikor a sors közbeszólt, hogy több terhet is tudok viselni, akkor ezt is végig kell csinálnom.”

Köszönetnyilvánítás:

Bármennyire is volt nehéz a gyermekkorom, köszönöm a sorsnak, hogy erőssé tett, a legmagasabb szintre emelte a problémamegoldó képességem. Megtanultam felnőttként gondolkodni, megtanultam a saját célomat kitűzni. Pontosan tudtam, hogy értékes, becsületes ember leszek, nem követem a szüleim példáját. A gyermek egy kincs, egy gyémánt, a legnagyobb mű az ember életében. Ez beleégett a lelkembe, a tudatomba, sokkal jobban, mint ahogy eredendően kódolva van minden édesanyában. Biztosan tudtam, hogy majd, ha egyszer gyermekem lesz, mellettem biztonságban lesz. Hálás vagyok, hogy megszületett, és a szeretetemet, a tudásomat neki tudom adni. Sosem tudtam felnőttként megköszönni az a pár évet, amit a nevelőszüleimnél töltöttem, pár év után, gyermekként boldogan hagytam el őket, hiszen a szüleim jöttek értem.  Akkor még nem tudtam, de a nevelőanyám igen, hogy jobb lenne nekem, ha maradnék az ő gondozásukban. Most már tudom, hogy miért volt könnyes a szeme, miért harcolt az édesanyámmal azért, hogy náluk maradhassak. Hiába kerestem meg már később, felnőttként, nem tudtam megfogni a kezét, megsimogatni a fejét, megköszönni, hogy vigyázott rám.
Hálás vagyok nekik érte, köszönöm. Köszönöm, hogy fiatal munkavállalóként a kaposvári Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetben szereztem tapasztalatot, tudást, munkamorált tanultam. Számtalanszor veszem hasznát az életben. Köszönöm a férjemnek, hogy a társam, s egyben a családom helyettesítője volt. Tudta, hogy így érzek, tudta, hogy hálás vagyok érte. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, pedig már nem él. Köszönöm, hogy az igaz barátaim kitartottak és kitartanak mellettem. Mindig is fontosak lesznek számomra. Köszönöm annak az igaz barátomnak, akit már testvéremmé fogadtam a lelkemben, hogy mellettem áll és mellettem állt.”

2019.07.14.

“A férjem barátaival összejártunk.  A mai napig is szeretettel és tisztelettel gondolok vissza az egyik barátunk feleségre, hiszen ő lett a példaképem. Mindig rendezett volt a lakása, finomakat főzött, sütött. Példásan nevelte mindkét gyermeküket. Napközben ő is dolgozott. Csinos ruhákban járt. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. Okos volt, csinos volt, jó ízlése volt, tájékozott volt, jól vezetett, beszélt idegen nyelvet. Amit tudtam, mindent megtanultam tőle.  Példa volt számomra minden érték, amit ő annak tartott, a lakásom berendezésekor is tőle merítettem ötleteket. Inspirált engem a viselkedése, a megjelenése, inspirált, ahogy egy anya a leány gyermekét, hogy nőként, feleségként, asszonyként, hogy kell viselkednie, milyen feladatokat kell ellátnia, s mivel nem anyám morálját szerettem volna követni, ezért őt választottam példaképnek.
Már az ő férje sem él, épp pár hónapja vettük fel a kapcsolatot újra. Meg fogom látogatni, s most lesz az ideje, hogy megköszönöm neki, hogy a példakémemmé vált. Sokat, nagyon sokat tanultam tőle.”

2019.06.05.

Milyen útmutatást adhat a gyermekkorom azoknak, akik nehéz sorsban élnek? Ajánlom a kitartást, a találékonyságot. Ajánlom, hogy csak a saját céljaikra összpontosítsanak. Tudom, gyermekként, fiatal felnőttként nehéz, de talán akkoriban ösztönösen a túlélésre fordítottam az energiámat. Valamiért jöttek sorban a megoldások. Sosem kaptam semmit ingyen, sosem hullott az ölembe semmi. Amit elértem, azért dolgoztam, küzdöttem, megtettem mindent, hogy sikerüljön. Akkoriban sosem estem kétségbe, nem panaszkodtam, csak tettem a dolgom. Nem is volt időm, nem is volt lehetőségem, hogy bánkódjak, sírjak, rimánkodjak. Nem volt, aki segítsen, nem volt, aki meghallgasson. Mégis sikerült közben valamennyi boldogságra is szert tenni. Az iskolában a barátnőimmel, az osztálytársaimmal töltött idő is kárpótolt. Okoztak örömöt a tanulmányi sikerek, versmondó versenyek, énekkar. Szerettem énekelni. Jártunk fellépésekre az iskola énekkarával. Tudom, hogy én voltam a szegény szülők gyereke, hogy a szüleim nem voltak befolyásos emberek a településen, az iskola szemében, de gyermekként igenis tettem, amit tennem kellett. Többször éreztem a tehetős szülők tekintetét magamon, amikor az osztálytáraimat látogattam meg, mert éppen ott voltunk, ott játszottunk, láttam a sajnálkozást, talán a megvetést, de azt a mosolyt sosem, amit egy másik gazdag szülő gyermekén, aki éppen ott velünk játszott. Anyámnak nem voltak barátnői ezen a településen, nem is nagyon ért rá barátkozni, de apám miatt nem is jártunk egy családhoz sem, sőt vendégeink is csak ritkán voltak. Bármilyen nehéz sorsban is élnek, éltek gyermekek, bármilyen mélyen vésett barázdákat a lelkükbe, a szívükbe az élet, legyen számukra egy tanulság, pontosan tudják, hogy másképp akarják felnevelni a gyermeküket, biztonságot, melegséget, otthont adni, 180 fokos fordulatot kell venniük, hogy felnőttként azt biztosíthassák a családjuknak, ami az ő életükből hiányzott. Ez a tudat, ez a küldetés adja a legnagyobb erőt a megvalósításhoz…

2019.06.03.

…Ha a gyermekkoromat össze kellene foglalnom, talán egy felhőtlen időszakot tudnék említeni, ami boldogan telt, amikor megkaptam a Tündi babámat. Az a pár hónap maga volt a csoda, ha visszatekintek a gyermekkoromra. A többi megpróbáltatással, szenvedéssel, küszködéssel, rossz emlékekkel telt el. Ott álltam a világban egyedül, szülői háttér nélkül, szeretet és bátorítás nélkül. Család nélkül, otthon nélkül. Egymás után jöttek az események, s mindezek után vártam az önálló életet, a felnőtté válást, s egy szebb reménnyel indultam neki a nagybetűs életnek…

2019.05.30.

A kezdő fizetésem 1850 forint volt. Ebből 300 forint bérletet kifizettem és a többiből meg tudtam élni. Igaz nem fényesen, de elég volt. Néha, egy hónapban egyszer vagy kétszer a Mézes Mackóban ebédelhettem, Cigánypecsenyét, süteményt, de nagyrészt igyekeztem olcsón és gazdaságosan megúszni az élelmezésem. Ruhára kevés esetben futotta, találékonynak kellett lennem. Ha úgy alakult, kézzel varrtam magamnak pántos blúzokat, nyári ruhákat. Az 1980-as évek elején, még ünnepeltük a november 7-ét, s ilyenkor minden hölgy a legszebb ruháját vette fel, hiszen a munkahelyeken a hétköznapok monotonsága mellett, ilyen alkalmakkor lehetett elővenni az új darabokat, ilyenkor lehetett megmutatni jobban az előkelőséget, a szépséget, a vagyonosságot. Már-már túllicitálták egymást a nők, hogy ki tud a legdrágább és a legszebb ruhában pompázni. Az előkészületeket hallottam az irodákban, ez volt a legfőbb téma. Tudtam, hogy nincs felesleges pénzem, tudtam, hogy nem fogok venni új ruhát, hiszen nincs miből. Mi a teendőm? Szerencsére az általános iskolában a gyakorlati órákon volt kerti munka, télen osztályban a lányoknak varrás, kötés, hímzés foglalkozás. A fiúk pedig barkácsoltak ez idő alatt. Mivel iskolás korom óta megszerettem a kötést, egyértelmű volt, hogy ebből születik meg az új ruha. Elmentem és vettem fonalat. Volt egy barna csizmám, tehát ahhoz kellett választanom színt. Eldöntöttem, hogy kötök magamnak egy szoknyát és egy mellényt. Tél volt, szerencsés helyzet, hiszen vehettem vastagabb fonalat, vékony voltam, tudtam, hogy jól fog állni. Szerzeményemmel, ami rozsdabarna színű volt, haza siettem és elkezdtem kötni. Életemben először szoknyát. A legjobb választás, ha egy ceruza szoknyát kötök, melynek az alsó szegélye kockás mintájú lesz, hogy szépen tartson. Ez attól lett kockás, hogy kb 3 cm magasan és 3 cm szélesen fordított és a sima kötésmintát váltogattam, a derekába pedig gumit tettem. Egy éjszaka elkészült, hajtott a vágy, hogy meg tudom-e méretre kötni, jó lesz-e, mert ha nem, akkor le kell bontanom és újra kezdenem. Sikerült, jól állt. A következő nap munka után nekiláttam a mellénynek. Nem volt semmi különlegessége, hiszen az egyszerű sokszor mutatósabb. Ez egy belebújós, pántos mellény lett, s az egész darab a kocka mintára épült. A maradék fonalból készítettem zsinórt, melynek a végére pompom került. Az elől a felső részbe belefűztem és sikkesen összekötöttem, hogy a pompomok derék tájig érjenek. Mivel volt fehér garbóm, azt vettem fel hozzá. Két nap alatt elkészült a mű, s én nagyon büszke voltam magamra. Álltam a tükör előtt és elcsodálkoztam, hogy milyen nagy dolgot hoztam létre. Büszke voltam magamra, alig vártam, hogy reggel legyen, amikor felvehetem. Bementem dolgozni, mindenki pompázott, járkált az új ruhájában. Arra lettem figyelmes, hogy kérdezgetik, hol vettem a kötött szettemet. Egész nap bizonygattam, hogy én kötöttem, de az volt az érzésem, hogy többen nem hiszik el. Amikor pedig elmondtam, hogy nem sok idő, könnyű a minta, két éjszaka alatt elkészül, szerintem azt gondolták, hogy félre beszélek. Láttam az arcokon a hitetlenségüket, de amit láttam még, az igazán megerősített. Akármilyen új ruhában voltak, az egyik legcsinosabb nő én voltam. Fiatal voltam, karcsú, arányos, illett rám a ruhám, tudtam viselni. Nem kellett ennél több arra a napra. Eszembe sem jutott, hogy elkeseredjek amiatt, hogy nem butikban vásároltam, hogy nem a legdrágább ruhát viselem. Egész napom jó, vidám volt. Később a hitetlenkedők is rájöttek, hogy én hoztam létre a szettet, mivel még több ruhát kezdtem el kötni. Pulóvereket, kardigánokat, szoknyákat, mellényeket, sálakat, sőt még tavaszi kabátot is. Egyre jobban belejöttem, egyre több mintát tanultam, sőt szőlőleveleket, s egyéb mintákat is belekötöttem, változatos színekkel. Létrehoztam a saját kollekciómat. Volt, akinek pénzért kötöttem meg az áhított ruhadarabját. Örömet okozott és még kerestem is valamennyit vele.
Akkoriban sokan kötöttek otthon, s akiktől tudtam tanulni, azoktól kérdeztem és tanultam.

Próbatételeim sokasága erősített meg engem már gyermekkoromban. Ezzel a kihívással végeztem el a gyermekkor leckéit. Beleégett az elmémbe, hogy másképp fogom felnőttként élni az életemet. Gyermekként sokat sírtam. Dolgoztam édesanyámmal, hogy őt segítsem. Aztán, amikor már elmúltam 10 éves, akkor szembesültem azzal, hogy abban a pillanatban elhagyom ezt az életet, amikor munkahelyem lesz, soha többé nem jövök vissza hozzájuk. Nem értettem, hogy az édesanyám felnőttként, miért nem tudta ezt a döntést meghozni.

Minden tapasztalatomat megosztom, hiszen számtalan gyermek nő fel szülő nélkül. A felnőtté válás viszontagságaiban útmutatót kaphat az életemből, abból, hogyan valósítottam meg az elképzeléseimet. Küldetésemnek érzem, hogy elmondjam nekik, hogy ők nem hátrányos helyzetűek. ….

…Egyszer úgy hozta az élet, hogy bementünk egy nagy épületbe, idegen gyerekek, idegen felnőttek, szigorú rend. Valamit mondtak nekem, hogy itt kell maradni, de nem értettem. Kérték, hogy hintázzak a gyerekekkel, mert ők beszélnek a nénivel, aztán jönnek ki hozzám. Körhintán ültem, de még ma is érzem, hogy nem volt jó, nem éreztem jól magam, hányingerem volt. Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált, nem emlékszem, hogyan vett tőlem búcsút, hogy élte át, de azt tudom, hogy sietve mentek el. Talán belesajdult a szíve az elválásba, de nem tudom felidézni, hogyan váltam el tőle. Nagyon gyorsan történt, talán nem is érzékeltem, nem fogtam fel. Üresség vett körül, hideg járta át a testem, pedig jó idő lehetett, mert cipőben, zokniban és egy egész ruhában voltam. Fáztam, de nem kaptam kabátot, sem kardigánt. Oda jött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Arra is emlékszem, hogy nem aludtam ott, az intézetben, mert már délután jöttek értem. Ők voltak a nevelőszüleim. Nem értettem kislányként, hogy mi történik körülöttem, nem is fogtam fel, de mélyen a szívemben, a lelkemben örökre nyomot hagyott. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak. Még most is fáj, nagyon fáj…