Hogyan segít a sors a megerősítésben? Megértésben?
Sosem gondolkodtam azon, hogy megoldjam-e az életem, megoldjam-e a problémáim, mindig természetes volt, hogy csak ez a járható út.
Nem süllyedtem bele az önsajnálatba, akkor sem, amikor össze kellett volna omlanom.
Igaz, nem voltam boldog ilyenkor. Amellett, hogy szorította a torkomat az érzés, még a bőrömön is éreztem a fájdalmat. Csak azon kattogott az agyam, hogyan tovább, hogyan tudom megoldani a kialakult helyzetet.
Mindig sikerült tovább lépnem.
Persze voltak súlyos helyzetek, ami hosszas időt igényelt, elfárasztott, de bekapcsolt a túlélés ösztöne.
Ahogy visszaemlékezem arra, amikor a középiskola után, ott álltam egyedül, szülői háttér nélkül, rokonok nélkül, otthon nélkül, minden gördülékenyen megoldódott.
Nem fáradtam ki tőle, nem estem kétségbe, természetes volt, hogy találok munkahelyet, lakást. Mindezek ellenére boldog voltam, örültem az életemnek, annak, hogy levizsgáztam, annak, hogy beiratkoztam gépjárművezetői tanfolyamra. Ez mind siker volt számomra.
Fiatalon, erősen álltam a saját lábamon.
Azt vettem észre, ahogy múlik az idő, ahogy átéltem több viszontagságos helyzetet, jobban elfáradok tőle.
Egyszer éreztem az összeomlást eddigi életem során.
Amikor meghalt a férjem, aztán 2 hónap múlva elvesztettem a munkám, aztán 3 hónap múlva tetőt kellett cserélnem.
Akkor éreztem azt, hogy kétségbe vagyok esve. Sem érzelmileg, sem anyagilag, sem erkölcsileg nem volt tartásom.
Kérdése, melyre magamnak kell megadom a válaszokat.
Hogyan oldom meg, hogyan lesz kenyér az asztalon. Adjam el a házam?
Addig miből élünk meg, hol van a férjem, mi lesz velem, mit mondok a gyermekemnek.
Egyik nap, amikor elhatalmasodott rajtam ez az érzés, már úgy éreztem megfojt, akkor döntöttem.
Nekem nem kell ez az élet.
Tudtam, hogy eddig is a gondolataim, a hozzáállásom segített, tehát gondoltam, most ezt használom fel, de magam ellen. Elhatároztam, hogy elpusztítom magam a gondolataimmal.
Befeküdtem az ágyamba és azt kívántam, hogy pár napon belül innen ne tudjak felkelni, nem akarok az élők sorában lenni. A fiam is szenvedett, mert ő is elvesztette az édesapját, de ő másképp cipelte ezt a terhet.
Feküdtem, gondolataim összevissza jártak a fejemben, elaludtam, felébredtem, de mindig azzal, hogy nem akarom tovább az életet. Minden porcikám fájt.Ez így ment egy hétvégén, s kezdtem az érezni, hogy nem akar sikerülni, hiszen még élek. Nem fürödtem, nem ettem, nem ittam.
Mégis élek, de miért? S közben előjöttek ötletek. Halványan, de éreztem, hogy valami bekapcsolt megint és nem engedi a szándékomat megvalósulni.
Egyszer benyitott az ajtón a fiam, szólt, hogy keljek már fel. Elfogyott az ennivaló, mosni is kellene, ennek nincs értelme.
Mi lesz ezután?
Akkor felültem, körülnéztem.
Rájöttem, más a dolgom.Felkeltem, rendbe szedtem magam, az asztalra csaptam, elkezdtem szépen sorban újra felépíteni az életem. A fájdalom nehezen enyhült, mert a társam hiányát nem volt, ami pótolja.
Január 2-án már munkám volt, amit karácsony előtt tudtam meg, a tetőmet tavasszal le tudtam cseréltetni.
Most már tudom, saját magam ereje a legfontosabb, az a legerősebb ösztönző, tervező. Vannak iszonyú érzések, amikor térdre rogyunk. Mit értettem meg? A fájdalmat meg kell élni, meg kell gyászolni, ki kell várni, amíg enyhül. Bármilyen formát választunk hozzá, ha fájnia kell, hagyjuk, mert csak így tudunk továbblépni.
Életem leckéi könyvemben megírtam igaz történetemet.
Ide kattintva tudjátok elolvasni: Életem leckéi könyv
