Könyvemben megírtam
Még fiatalként, kezdő felnőttként az új munkahelyemen tanultam munkavállalóként megállni a helyem, beilleszkedni a többiek közé. Akkor még nem gondoltam volna, hogy a könyvemben fogom megírni, hogy a testvéremmé fogadtam.
Ahogy egyre jobban megismertük egymást, hamar kialakultak kedves munkatársi kapcsolatok, kevésbé kedves kapcsolatok, kezdődtek barátságok.
Akik ritkábban jártak be, akik területen végezték a munkájukat, őket kevesebbszer láttam.
Mégis volt egy közülük, akiről már az elején tudtam, ő is tudta, hogy egy barátság kezdete lesz.
Hogyan lettünk testvérek?
Talán az igaz barátságok is az égben köttetnek. Egymás testvérévé válnak.
Talán, amikor az ilyen szálat hordozók találkoznak, felismerik egymás selyem fonalát.
Több, mint 10 évet dolgoztunk együtt és a barátságunk kialakult. Aztán én is munkahelyet váltottam, ős is.
Mégis a fontos események, a közös témák együtt tartottak bennünket.
Valami láthatatlan szál, ami tudtuk, hogy sosem szakadhat el, valami erő, ami akkor kapcsolt be igazán, amikor a másikat segítenünk kellett.
A tisztelet, a szeretet, a megbecsülés sosem volt kérdés, mint ahogy a véleményünk kinyilatkoztatása a másik iránt, akkor is, ha dicséret, akkor is, ha útmutatás, tanács volt.
Az évek múlásával egyértelművé vált, hogy ez egy életre szóló szövetség.
Voltak időszakok, hogy elsodort bennünket egymástól, ritkábban találkoztunk, de a nagy pillanatokban mindig ott voltunk egymás mellett.
Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a kezemet kellett fognia, amikor felemelnie kellett a lelkemet. Úgy tette, ahogy egy testvérnek tennie kell. Akkor megköttetett a testvérévé fogadás értelme.
Eltelt pár év……
Közben megint eltelt pár év, közben megjelent a könyvem. Eljött az a pillanat, amikor támogatásával a lelkemet simogatta meg.
Még ezen a napon bemutatott egy kedves társaságnak és kimondta azt a szót, amit addig is tudtunk, amit addig is éreztünk. „Bemutatom ő a Márti, ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne”. Testvérévé fogadott, igazán akkor tudtam meg.
Nem volt sok időm a meghatottság pár könnycseppjét felitatni, hiszen a többiek, mintha már régóta ismernének üdvözöltek. Mindenki tudta a nevem, hiszen már hallottak rólam többször is.
Mintha most tértem volna magamhoz egy mély álomból, abban a miliőben, ahol mindenki csak rólam hallgatott eddig mesét.
Varázslatos volt a pillanat, varázslatos volt a helyszín, varázslatos volt az érzés. Testvéremnek éreztem.
Ott pontosan tudtam, nem kaptam szerető családi hátteret, de kárpótolt a sors igaz barátságokkal, testvérivé vált kötelékkel, olyannal, amit nem a vér köt össze, hanem olyannal, ami valahol az égben köttetett és elszakíthatatlan.
Ajánlom gondolataimat, írásomat Ildikónak szeretettel.
Itt olvashatsz róla bővebben:
Életem leckéi könyvemben
