Hajszolunk álmokat, hiszünk idolokban , hogy igazoljuk rohanásunk, hamis értelmet adunk hamis céloknak. Palástoljuk valódi énünk. Való nekünk ez a világ?
Felveszünk szokásokat, ami divat.
Azt hisszük követnünk kell, azt gondoljuk helyes az ösvény.
Meg sem állunk, el sem mélázunk, hogy nekünk való-e. Való világ ez?
Észre sem vesszük, hogy kompatibilitásunk repedezett, nem értjük miért bukdácsolunk.
Hová lett a türelem, hová lett az egyéniség, hová lett a jóság? Való világ ez?
Szlenget használunk, rövidített szavakat írunk, félszavakban válaszolunk, félszavakban gondolkodunk. Ez a való világ!
Szeretünk dicséretet kapni, de nem szeretünk dicséretet adni.
Észrevesszük egyáltalán, ha valami, vagy valaki előtt fejet kellene hajtanunk?
Egymásnak esnek testvérek, barátok. Mindenki fölérendelt szerepben tündökölne.
Lehet-e mindenki vezér, lehet-e mindenki vezető, lehet-e mindenki példakép?
Tudjuk, hogy nem, de mégis taposunk egymáson, hogy minél feljebb jussunk.
Hogy élne meg a virág a szára, a gyökere nélkül? Lebeghetne-e a levegőben, alap nélkül?
Hová tűnt a tisztelet, hová tűnt az adott szó? Mennyit ér a jellem, mennyit ér egy igaz ember?
Tehetünk-e mást, mint felgyorsult világunkban, felgyorsult életünkben kimerülten küzdeni?
Fel kell vennünk a ritmust, tartanunk kell a lépést, el kell igazodnunk modern világunkban, de időt kell szakítanunk, hogy emberek maradhassunk.
Olyan emberek, akik példát mutatnak, akik igaz vezérek, követhető, tisztelhető életet mutatnak társaiknak, azoknak, akik eltévedtek.
Biró Márta
