Egyszer csak azt érzed,
Szíved köré jégvirág font abroncsot,
Oly szépet.
Telik az idő, azt látod,
Bezárul körülötted világod,
De megérted.
Hold fénye ridegen kacsint rád,
A szél elfújja életed dallamát,
El nem éred.
Már nem futsz virágos mezőkön,
Érintve a szálakat megőrzőn,
Tudod, hogy lejtő jön.
Domb aljára gurulva megérted,
Ez utazás volt te érted,
Ugye megérzed?
Aztán hirtelen egy csillag a kezedbe hull,
Már tudod, a szellő jó felé fúj,
Elkezdi játszani zenédet.
Lassan felemelkedsz, felnézel,
A Napnak intesz reménnyel,
Kibékülsz az élettel.
Elindulsz a dombok felé magaddal,
Kinyújtod kezed, szemben a holnappal,
Leszámolsz a haraggal.
Szívednek abroncsa elmállott,
Már szebbnek látod a világot,
Ugye kivárod?
Találsz új dallamot zenédnek,
S közben születnek élmények,
S mily szépek!
Biró Márta
Ha reménytelennek látod az életed, jégvirág veszi körül a szívedet. Hidd el, egyszer csak minden megváltozik. Tudom. Olvasd el egy blogom, itt: Reménytelennek hiszed?