Gyermekként, annyi mindent kellett végignéznem, ami fájt, ami szomorúvá tett.
Akkor már tudtam, hogy nekem más életem lesz. Tudtam, ha felnőtt leszek, mindent másképp fogok csinálni. Volt, hogy útnak indultam, világgá mentem. Fogtam a mackómat és elindultam. Vittem magammal valamennyi élelmet, s úgy gondoltam innen el, örökre, soha nem jövök vissza. Nem is gondoltam rá, hogy meddig jutok el, hova fogok érkezni. Gyermekként nem jutott eszembe, hogy a település végén nem lesz ott a boldogság.
Hol van a világ vége? Hol kezdődik a jó?
Mentem, mentem, leültem egy padra, magamhoz szorítottam a mackóm, ettünk, elmondtam neki a bánatom, s azt, hogy most megváltozik minden. Persze messze nem jutottam, mert egy világgá ment gyermek feltűnő az úton. Aztán anyám lépteit hallottam mögöttem, rohant felém. Hirtelen megváltozott minden, hiszen itt a boldogság, átkarol, ölébe vesz, örül, hogy megtalált. Röpke pillanatra boldog voltam, de újra be kellett lépni a ház ajtaján, azon a ház ajtaján, ahol nem változott semmi, ahol újra és újra ismétlődtek a fájdalmak.
Igazából felnőttként tudom, hogy az volt a világ vége, s amikor abból kiléptem, ott kezdődött az élet, a boldogság, a jövő.
Nem lehet soha kitörölni ezeket az emlékeket, pedig szívesen megnyomnám a „delete” gombot. Mégis mindezek segítettek ahhoz az értékrend kialakításához, amit meghatároztam magamnak, kitűztem célnak, mindezen okok késztettek arra, hogy 180 fokos fordulatot vegyen az életem.
