Még nem akarom itt hagyni e világot, még látni akarok ezernyi nyíló virágot.
Érezni akarom, hogy a tavaszi szellő simogat, a nyári napsugár rajzol rám piros foltokat.
Mélázni akarok az esőben, villámok csapkodását, az ég dörgését nézni a felhőkben.
Még nem akarok égi mezőkön sétálni, még inkább akarok hulló faleveleket sok-sok ősszel számlálni.
Látni akarom a téli fagyos tájat, s nézni a hópelyheket, ahogy szállnak.
Csillagokat akarok számlálni, a Holdnak kívánságom kántálni.
Életem zenéjét dalolni, reggel a fák előtt meghajolni.
Még akarom fogni barátaim kezét, még akarok tőlük kérni tanácsot, örömöt, reményt.
Még látni akarom, hogy a gyermekem majdan neveli gyermekét, még fogni akarom egy csöpp angyal kezét.
Hullámokon utazni a tengeren, hajózni ismeretlen vizeken.
Hallgatni szép szavakat, adni másoknak gondolatokat.
Még nem akarom, hogy kövessem azokat, kik már az égben lakoznak.
Elég, ha fentről engem vigyáznak, hagyják, hogy a hajnallal randevút találjak, ne egyet, hanem sok százat.
Még akarok megélni vihart, még akarok elérni diadalt.
Még látnom kell távoli világot, még élnem kell egy nagy álmot.
Tennem kell csodákat, ezért a végső, nagy séta még várhat.
Tollamban versek sorakoznak, könyvekben helye van gondolatoknak.
Még kacagni akarok, nevetni felhőtlen, boldog akarok lenni, nem pedig erőtlen.
Még akarom fogni kezét annak, ki várja, még akarok festeni jövőt álmára.
Dacolni, remélni, félni, s ha kell a harc tüzében égni.
Ennyit akarok csak, minden álmom megélni. /Biró Márta
